CRADLE OF FILTH - Malice Through the Looking Glass [Dusk & Her Embrace, 1997]
Here we go again...
Nahátkéremszépen, az egy hetes szünetből lett simán másfél. Ez köszönhető egyrészt annak, hogy a szigetes utolsó, ömlő esővel tarkított hajnal nem maradt nyom nélkül, azaz elsődleges foglalatosságom jelenleg a nem csekély láz lenyomkodása, a kaparó és smirglifeelingű torok selymesítése, valamint a nyakamról leszakadni készülő fejem fixen helyére rögzítése. Röviden beteg vagyok, mint az állat.
Másrészt az élményeket azért fejben rendezgetni, illetve emésztgetni kellett. Valószínűleg már mindenkinek tele van az a bizonyos testrésze a Szigettel, aki nem volt ott, az a kritikákból és tudósításokból "tud" mindent, aki ott volt, annak megvan a különbejáratú véleménye. De most azért sem kímélek senkit és mondom a magamét. :)
Bármennyire hihetetlen - már csak azért is, mert egy bolhaugrásnyira lakom a helyszíntől -, még soha nem volt szerencsém szigetelni, mindig közbejött valami. A múlt hét után viszont vadul bánom ezt a tényt, mint a közmondásos kutya a hetet kölykedzést. Mert jelentem, NEKEM ez a hét maga volt a paradicsom, maradéktalanul azt kaptam, amire vártam. Na nézzük csak sorban, hogy mit is, pozitívumok és negatívumok szépen sorban.
Aki egy-egy eseményre jött csak ki a helyszínre, vagy esetleg csak a képcsövön át látott némi ízelítőt, az valóban nem láthatott/érzékelhetett mást, mint tömeget, port, kriminális higiénés állapotokat, alkoholtól vagy egyéb stimuláló szerektől kótyagos, ne adj' Isten fetrengő népeket. Ha csupán a tényeket nézzük, ez valóban így is volt.
Aki viszont vette a "bátorságot" és átadta magát a feelingnek - merthogy a Szigetnek tagadhatatlanul van ilyenje, de még milyen! -, az az első perctől egyet érzékelt: a teljes szabadságot, az összetartozást, a jófejséget, az egymásra figyelést és a végtelen jókedvet.
A hangulat pedig nem attól válik ilyenné, hogy az ember hülyére issza magát - az italok vizezettségi szintje ezt gyakorlatilag lehetetlenné tette :) -, hanem attól, hogy a hétköznapokból kiszakadt fiatalság átadja magát a spontaneitásnak, a kérdés és fenntartás nélküli elfogadásnak. Nem érdekes, ki vagy, honnan jöttél, semmi körülmény, kinézet, külsőség, múlt, jelen, jövő, de még a név sem számít, abban a pillanatban TE vagy a lényeg, mert most vagy itt, mert elkaptunk egy percet, amiben valamit megoszthatunk egymással.
Számomra fantasztikus érzés volt vadidegenekkel leülni a fűmaradvány tetejére és a világ legnagyobb természetességével beszélgetni legbensőségesebb dolgainkról, akár órákon keresztül, akár pár perc erejéig. Összemosolygások és pacsik tömkelege, együtt ringatózás vagy vad headbangelés a zenére, ezer éves vagy vadonatúj ismerősökkel való összefutás és örömködés, és még sorolhatnám...
Tehát ha valaki azt kérdezi tőlem, mitől is jó a Sziget, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy egyértelműen ettől.
Negatívumot pedig nem sokat tudok sorolni. Az egyik, ami konkrétan nem tetszett, az a rengeteg gépjármű. A fenének kell ennyit beengedni, hö?! Vegye már minden kurvafontos ember magának a fáradtságot és kússzon be a két kicsi lábán, nem olyan fájdalmas az.
A másik pedig - a médiában nagyon aktívan takargatott - eszméletlen felületes biztonsági intézkedések. Mivel minden reggel
hazairányultunk és délután mentünk újra ki, jó párszor ki-be mászkáltunk a kapukon és a marcona urakon, a csomagátvizsgálás pedig maximum annyiból állt, hogy belekukkantottak a táskába, ruházatátvizsgálás egy szál sem, és már mehettél is. Tehát gyakorlatilag mindenki azt vitt be, amit akart, hogy nem lehetett hallani nagyobb balhéról, az nem a szervezésnek, hanem egyedül az emberek normális viselkedésének köszönhető.
Egy ponton volt számomra zavaró a nemtörődömség: a rengeteg fű mennyiségét látva. Habár engem a téma teljesen hidegen hagy (illetve nem, mert rühellem a kábítószer minden formáját), tőlem mindenki azt csinál magával, amit akar, az azért nem volt túl kellemes, hogy ha tetszett, ha nem, szagolgatni kellett azt a jellegzetesen keserédes illatot.
Végül a zenéről. Habár - előzetes várakozásaimmal ellentétben -, a Sziget valahogy nem erről szól. Természetesen nagy élmény kedvenceket látni a színpadon, de ha csupán magnóból bömbölt volna a mjúzik, akkor is ugyanilyen jól éreztem volna magam. Dehát azért, ha már ott voltak és ráadásul láttam is őket, megérdemelnek röviden néhány mondatot. :)
A pálmát nálam kétségtelenül a
Gathering vitte el. Anneke hangja, előadásmódja, színpadképessége csodálatra méltó, zenésztársai pedig nem maradtak szégyenben mögötte, vita nélkül 200%-ot nyújtottak.
A képzeletbeli dobogó második helyén
Edguy trónol, bizonyítéka annak, hogy a power metalnak bizony van létjogosultsága, vannak tehetségei, kalapemelés előttük.
Lábjegyzet: amiért nem ők lettek a ranglistámon az elsők, az nem az ő hibájuk, hanem a technikusoké: a fészkes francnak kellett olyan eszméletlen hangosan bömböltetni ezt az amúgy sem nyusziülafűben zenét?! Nem kevés koncertet tomboltam már végig első sorban, sokszor hangfalak előtt, nem kevés esemény átmeneti halláskárosodást is okozott, de olyat még nem láttam, hogy szabályszerűen fáj a hangerőtől a fejem, fülem, mellkasom és mindenem...
A harmadik hely pedig megosztást követelt: egyik bronzérmes a
69 Eyes, akik a gyenge kezdés után úgy belelendültek, hogy annak ellenére, hogy délutánra időzítették őket, esti koncerteket meghazudtoló hangulatot teremtettek. És hát ők persze nem csak a fülnek, de a szemnek is örömet okoztak. :)
A másik bronzérmes pedig egy abszolút meglepetésbanda:
Kosheen. Valószínűleg sosem fogom itthon benyomni és loopban bömböltetni a zenéjüket, de hogy a technikai-, zenei- és énektudás minden csínja-bínja ott lapul a zsebükben, az biztos. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy az élmény, illetve az élvezet legalább 20%-át a lemenő Nap által teremtett fantasztikus hangulat biztosította. :)
A pejoratívan hangzó, ám nem úgy szánt, csupán rangsor nélkül említendő "futottak még" kategória részvevői:
The Mission, akik tulajdonképpen csak a régi szép időket elevenítették fel, de karrierjük folytatásának létjogosultsága - fáradtságukat látva - néhol bizony kétségbe vonható...
The Cure, akikben azért lehetett volna egy kis élet, őszintén szólva ők jelentették számomra a legnagyobb csalódást. Aztán ott volt a
Nightwish, akik technikailag szokás szerint tökéleteset hoztak, de nekem túl teátrális ez az örök operahangzás.
Iggy Pop ledarálta,
HIM pedig - harmadik éve szinte már megszokottan - full belőve végigunatkozta saját magát.
Magyarok közül - szintén szokásosan - hozta a formáját a jelenleg punk style-ban nyomuló
Hooligans, a
Disco Express megint a falak szétrúgására késztette a sátorból kicsorduló tömeget - nekik respect ezért is, meg amúgy is :) -,
FreshFabrik pedig simán a legjobb lehetett volna, ha nem az utolsó napra, a már meglehetősen lefáradt szigetelők közé nyomják be őket a hejdeokos rendezők.
Mindent összevetve, a zenei élmények és teljesítmények kaphatnak 85%-ot, maga az egy hét pedig tőlem megkapta a 100%-ot. Én jövőre biztosan ugyanott, természetesen egész héten, aki pedig még eddig ezt kihagyta, de vágyik egy kis kivonulásra a világból, ne szalassza el. :)
Pár nappal ezelőtt újra elővettem George Sand: Consuelo című könyvét. Nem egyszer és nem kétszer, nagyon sokszor faltam már be és még mindig nem unom, még mindig tud újat mondani. A következő részlet meg mostanában nagyon passzol, bár az alanyok - akár egyik, akár másik - váltakoznak. Szégyelljem most ezért magam? Nem teszem. Inkább másolok, kommentár és minden más nélkül.
Alone I walk, among the twisting shadows
Nem fogok arról írni, hogy mennyire rühellem már ezt a nyárba tévedt vad, vizes, undorító őszt. Arról sem fogok írni, hogy veszett kíváncsi vagyok, az ablakom alatt álló csóri autósok mégis hogy a rákban fognak kiállni biztonságosnak vélt helyükről, miután egy nem kis darab fa gondolta úgy, hogy ő most kidől a lenge szélben, pont eléjük.